Hó vagyok, mely elolvad a tavaszi napsütésben. Virág vagyok, mely elhervad a nyári szárazságban. Levél vagyok, mi lehull az őszi éjjelekben. Ág vagyok, mely letörik a téli nagy fagyokban. Jég vagyok, mely elolvad a tavaszi napsütésben. Tó vagyok, mely kiszárad a nyári szárazságban. Nyár vagyok és eltűnök az őszi éjjelekben. Ősz vagyok, mit hó takar a téli nagy fagyokban.

Minden vagyok és semmi sem, mert felemészt a minden.

Várok… csak várok. És várok.

De nem jön. Elfordítja a fejét és nem jön. Mert oly könnyű lemondani. Oly könnyű nem dacolni azért, amit szeretünk. Oly könnyű hárítani. Oly könnyű nem kérdezni. Oly könnyű azt mondani, hogy nem szólsz. Pedig szólok. Szólok reggel. Szólok nappal és szólok éjjel. Sírok. Érte sírok. Reménytelenül és elfeledve sírok. Mert mégis oly könnyű elfelejteni. A szenvedést nem kell látni. Van, amit nem kell nézni. Csak el kell fordulni. És könnyelműen lemondani.

Én meg csak várok… de mégis mire várok?

A sokszívű... értem a címet, szép, egyedi, megragadja a mondandót és az olvasót. És gondolatokat ébreszt bennem.

Az hisszük, vagy azt akarjuk hinni, hogy egy szív egy embert szerethet. Egy szív egy emberhez kötődik. Egy szív egy emberhez igazán hűséges. Egy szívbe csak egy ember férhet bele.

A szeretet megfoghatatlan, ezer formája és minősége van. Szeretem a lovamat. Szeretem az anyukámat. Szeretem a barátaimat. Szeretem a marcipánt. Szeretem a tulipánt. Olyan sok mindent szeretek. És te is sok dolgot szeretsz. De amikor azt mondom, hogy szeretek két férfit... azt már nem lehet. Hiszen egy szívbe egy férfi fér bele. Ezért vagyok én sokszívű.

De tessék vizsgálat alá vonni, egy szívem van és amúgy sem a szívem termeli a hormonokat, amiktől szerelmet érzek, nem a szívem érez. A szívem csak a testem felfokozott állapotát próbálja kielégíteni a gyors szívdobogással. A testem pedig csak egy érzésre reagál. Egy testem van, érzéseim pedig megszámlálhatatlanok. Így hát azt mondhatom, hogy ugyanúgy, ahogy az érzéseim sokasága belefér az én világomba, belefér a két, vagy több ember iránt érzett szerelem.

A sokszívű. Te is érted, én is értem. De higgy nekem, amikor azt mondom, hogy szeretlek ugyanazzal a szívvel, mint amivel másokat is szeretek. Mert én egyszívű vagyok sok szeretettel.

(A sokszívű című hamarosan megjelenő könyvhöz a linket itt találod: A sokszívű. Ajánlom minden kedves olvasómnak sok szeretettel)

Járom az utat az életem mezején, döntéseket hozok, irányt váltok, és csak haladok előre töretlen. Néha megállok egy pillanatra, vagy akadály kerül elém, de haladok és folyamatosan tanulok. Szabad vagyok. Igazán szabad vagyok.

Szabad vagyok a döntéseimben. Hiszen milyen szabadság az, ha a nekem kijelölt utat kell járnom? Milyen szabadság, ha azt csinálom, amit látok és nem próbálok ki más utakat? Hogyan dönthetem el szabadon, hogyan szeretnék élni, ha csak egy életformát ismerek? Ez nem szabadság nekem. Hiszen honnan tudom, hogy a hagyomány útját szeretném járni, ha ki se próbálok más utakat? Hol a döntés szabadsága, ha csak egy lehetőséget ajánl fel a társadalom körülöttem? Ki akarok én lenni? Önmagam, vagy a következő ember, aki beáll a sorba? Hát ezért vagyok igazán szabad a döntéseimben. Mert én önmagam szeretnék lenni és társadalom, barát és család rosszallásával nem törődve járok újabb és újabb utakon, hogy a tapasztalatok tárházából el tudjam dönteni, melyik irány való nekem.

Szabad vagyok. Igazán szabad vagyok. És ezt senki nem veheti el tőlem.

Egy májusi estén járunk, úgy 11 óra fele. Sötét van és szemerkél az eső. Egy három méter magas kerítéssel körbezárt tábor vaskapuja elé begurul egy kisbusz. A kerítés és a kapu tetején szögesdrót húzódik. Veszélyes embereket tartanak itt, azt mondják. A tábort a parkolóval együtt még egy kerítés övezi, ahova szigorú ellenőrzés után csak kivételes esetben lehet belépni, engedéllyel. Az engedélyt pedig nem adják könnyen, mert hát veszélyes embereket tartanak itt... azt mondják.

Két lány száll ki a kisbuszból, egy papírt nyújtanak át a kaput őrző rendőröknek. Hosszadalmas vizsgálódás után bemehetnek.

Bent a táborban kisebb területek vannak elkerítve. Konténerek helyezkednek el U alakban, középen egy kis udvarral, ide vannak bezárva az emberek. A két lány végigsétál három különálló ilyen "szektor" között.

Sötét van és szemerkél az eső... csak néhány lámpa világít, azok is inkább az udvarba, hogy jól lássák az őrök a fogvatartottakat.

Az udvarokon gyerekvisongás. Tíz éves kisfiúk rugdosnak egymásnak egy megviselt labdát. A padokon édesanyák beszélgetnek, miközben csecsemőiket ringatják. Az asztalnál édesapák kártyáznak. Mármint a fogvatartottak...

Sötét van és szemerkél az eső, a két lány így megy végig a szektorok között. Elérnek a legkisebbikhez. Itt tarthatják a legveszélyesebbiket. Két rendőr a bejárat előtt, egy fogvatartott az egész szektorban.
-Kértek rendőri kíséretet? - kérdezi az egyik rendőr a lányoktól. A lányok viszont nem kérnek.

A magánzárkában fogvatartott egy férfi. Bűne, hogy egyedül van. Jókedélyű, viccelődő és barátságos. Azt mondják veszélyes. Annyira veszélyes, hogy ételt sem adnak neki a tábor vezetői, nehogy erőre kapjon. De a lányok adnak neki egy hétre elegendő élelmet. A rendőrökön látszik a feszült figyelem súlya, látszik, hogy nehezen viselik, ezért csak ülnek a tető alatt és belemerülnek a telefonjaikba. A lányok és a férfi meg csak nevetnek és beszélnek. Hálás ez az ember, mert mással nem beszélhet. Hiszen azt mondják, hogy veszélyes.

A lányok kimennek a szektorból. Elindulnak visszafele. A férfi mosolyogva még utánuk integet. A családosok mellett járva a gyerekek odafutnak a kerítéshez, csak egy érintést kérnek. A lányok megsimítják az arcukat, a gyerekek pedig örülnek. Az édesanyák mosolyogva köszönnek a padról. Az édesapák szép estét kívánnak. De a lányoknak menniük kell, még egy mosollyal az arcukon visszafordulnak integetni és elbúcsúznak.

A lányok távolodnak. Sötét van és erősödik az eső. A gyerekek a kerítés rácsaiba kapaszkodva néznek a lányok után, de már nem mosolyognak.

A kisbusz elhajt. A lányok hazamennek mind a saját otthonukba, lefürdenek, lefekszenek aludni a saját ágyukba... és sírnak. Belül mindannyian sírnak. De a táborban továbbra is csak esik az eső és nagyon sötét van.

Ki vagyok én egy hányódó tenger közepén? Ki vagyok én egy virradó hajnal peremén? Ki vagyok én a tomboló vihar közepén? Ki vagyok, ha reng a föld és leszakad az ég? Ki vagyok én a virágzó földek mezején? Ki vagyok én? Kivé válok én?

Szél vagyok, mi dobálja a tengert éjnek idején. Fény, mi felszárítja a hajnal derét. Fedél vagyok, mely megóvja az ártatlanok életét. Bárka, mely megmenti a mindenség életét. Szín vagyok, mely megtölti az ember szívét. Ember vagyok és minden, mely hozzád simul és szeretetté válik benned.

Örökké… Mindig mondjuk, hogy örökké. Teremtünk magunknak egy világot, amiről azt hisszük, hogy… örökké tart. Hisszük, hogy a mi összetartásunk erősebb minden erőnél. Hisszük, hogy a Halálos iramban filmek főhősei mi vagyunk, a család, amelyik mindig összetart és senkit nem hagy hátra. És tényleg elhisszük, hogy ez örökké tart.

Aztán egyszer megszűnik ez az örökké. Senki nem tudja miért. Valami mégis beékelődik ebbe az örökkébe, szétbontva és végessé téve azt. Mert nem számítunk az egyetlen, a mi örökkénknél is hatalmasabb erőre, a félelemre, ami családokat tiporhat szét. A mi örökkénk is egy propagandisztikus félelem áldozata és eltűnik a süllyesztőben.

A tavak vize napsugarakkal ékítve villognak-csillámlanak egész évben. De vajon tudod-e mi a célja eme csillogásoknak a víz felszínén? Ha nem, hát most elmondom neked.

Tavi-tündérek táncolnak a tó felszínén, lábuk alá nap-sugárok kúsznak be. Pörgő táncuk kecses, mint a hattyúk ünnepi forgataga. És miközben talpuk rálép egy-egy sugaracskára, az gyémánttá változik és lesüllyed a víz aljára. Ezekből a gyémántokból készítenek télen a tó felszínére nyári napsugár-csillámmal díszített ragyogó jégburkot a halak védelmére.

A kisgyermekek ezért csapkodják a víz felszínét, hogy a tündérek táncra perdüljenek, és táncukkal megvédjék télen a mélyben élőket.

Nagyon sötét most az éjszaka. Csak a csillagok világítanak, tudod, amelyikeknek saját fénye van. A többinek a Hold osztja a fényt, de a Holdfény-generátor ki van égve és késik a szállítmány, így neki sincs mit szétosztania. Ő is csak egy fekete korong az Égen.

Kislány sasszézik végig az úton. Egyik kezében lámpás, hófehér fénnyel töltve, ami az egész utcát bevilágítja, másik kezében esernyőt tart a feje felett, ami leárnyékolja, nehogy a világosság bántsa az épületek álmos szemeit.

-          Sasszé-kettő-három-négy. Sasszé-kettő-három-négy - diktálja a lábainak az ütemet, nehogy eltévesszék és összegabalyodjanak a nagy sietségben.

Az óriási Tündepark közepén áll egy vén tölgy, úgy ezer kisujj széles és olyan magas, hogy az ember szeme azt nem láthatja. A kislány megkopogtatja a kérgét.

Egy manó jön ki sietve a fejbúb-magasságban levő odúajtón. Átveszi a lámpást, és eltűnik az ajtó mögött.

Fut fel a lámpással egy hosszú, végtelennek tűnő csigalépcsőn, olyan gyorsan, hogy tizenhárom pillantás alatt fel is ér a koronába. Ott kinyitja a Holdfény-generátort, beleönti a lámpásból a világosságot, amit a gépezet elkezd keverni-kavarni és amikor már olyan gyorsan forog a fény, hogy szinte megszédül, kinyitja a lencse-szemét és kivetíti a Holdra a fényességet.

A Hold újra világosságban tör ki és el is kezdi szétosztani a fehér Holdfényt a Holdcsillagok között.

Amikor egy óriási vízcsepp hull a lábad elé, szerencsés vagy. Én már csak tudom, hiszen ismerem a vízcseppeket, nem hullnak azok akárki lába elé. Az én lábam előtt is csak nagy ritkán landol egy-egy, olyankor boldog vagyok, hiszen az életet táplálja a lábam előtt és ahol élet fogad, ott élet marad a hátam mögött is. Ez az igazi csoda, amikor nem csak az virágzik, amire figyelsz, hanem az is, ami épp kint van a fókuszodból. Nem kell minden energiádat ráfordítanod, úgy is gyarapszik, és amikor újra arra jársz, barack-termést szakíthatsz le az ágából, pedig csak egy vízcsepp, semmi más abban a pillanatban, amikor előtted landol.

Légy boldog, amikor egy vízcsepp hull a lábad elé, hiszen az élet csodájának választottja vagy.