Hát mivé lettél kedves idegen? Álmodozó földönfutó… Mindkét lábad vígan a talajt tapossa, míg éjszaka álmaid kavalkádjában sírod szemeid könnyesre. Amint embert látsz, mosolyra húzódik szád, kedvessé válsz és boldoggá, de menekülj ha elfordulnak, mert önmarcangolás vár csak és bánat! Kétszínű szíved világa, elesett vagy, gyenge és sértett. Nem, nem jól hiszed… Nem vagy te senki féltve őrzött álma. Barátod egy sincs.. lelked oly árva. És hol az álmod? Hol az a szép álom, mit amint jövőnek hívnál, szertefoszlik és ott maradsz egyedül, egy csodára várva.

Állj fel mostmár a porból, földönfutó leány... Vesd le ruhádról, mit a szenvedés ráhányt, mosd le a kétszínűszég mocskát orcádról, tűntesd el a hamut szívedből, hadd gyúljon tüze újra, hadd erősödjön meg forró lángja!

Hát mivé lettél kedves idegen? Számít az ha szíved a tét és az életed?

Éjszaka volt már, ébenné vált az ég, s fent a fellegekben ború gomolygott. Angyalok könnyei áztatták a földet, hisz érezték azt, amit én. Velem együtt sírtak kétségbeesetten, félőn, nem tudván mit hoz a holnap és az az utáni év. A tudatlanság rászáradt könnyes arcomra, amit nem moshattam le azóta sem, hisz nem tudhatom, visszajössz-e még. Lehet, már holnap szellemként térsz vissza, hogy felszakítsd régi, szinte beforratlan sebeimet újra, a hírrel; már nem élsz. Félek! Azóta remegek a tudattól, hogy elveszthetlek. 

De minden éjjel leszáll hozzám egy csillag. Csak egy parányi pontnak tetszik az égen, mégis számomra ő jelenti a mindent! Minden éjjel kedves hangon szól hozzám, elmondja, hogy még élsz, s talán ez megnyugtat kissé, de nem enyhíti szívem fájdalmát. Nem fogja azt mulasztani semmi sem, míg nem zárhatlak újra karjaim közé, hogy éjszakákon s nappalokon át öleljelek!