Kis Afgán csillag az égen örökké világítson nékem...
Éjszaka volt már, ébenné vált az ég, s fent a fellegekben ború gomolygott. Angyalok könnyei áztatták a földet, hisz érezték azt, amit én. Velem együtt sírtak kétségbeesetten, félőn, nem tudván mit hoz a holnap és az az utáni év. A tudatlanság rászáradt könnyes arcomra, amit nem moshattam le azóta sem, hisz nem tudhatom, visszajössz-e még. Lehet, már holnap szellemként térsz vissza, hogy felszakítsd régi, szinte beforratlan sebeimet újra, a hírrel; már nem élsz. Félek! Azóta remegek a tudattól, hogy elveszthetlek.
De minden éjjel leszáll hozzám egy csillag. Csak egy parányi pontnak tetszik az égen, mégis számomra ő jelenti a mindent! Minden éjjel kedves hangon szól hozzám, elmondja, hogy még élsz, s talán ez megnyugtat kissé, de nem enyhíti szívem fájdalmát. Nem fogja azt mulasztani semmi sem, míg nem zárhatlak újra karjaim közé, hogy éjszakákon s nappalokon át öleljelek!
|