Hol vagyok? egy álom kuszasága
Előttem az álom, mögöttem a valóság. Visszafordulhatok, vagy mehetek tovább. Két ajtó, két külön világ. Arcom a fény, álmomban az egyetlen realitás. Kinyitom az ajtót, átlépek képzeletbeli küszöbén. Kinyitom a szemem, s mélyen beszívom a friss levegőt. Itt álom a lét, s a lét a legnagyobb álom. Érték, dicsőség, büszkeség, szeretet… Hol lehetek? Az ég kék. A fű zöld. Túl reális. Hol lehetek? Túl szép itt minden, hogy igaz legyen. Álom ez, vagy valóság? Hol lehetek?
Boldogság, barátság, család, béke… Ott vannak ők! Olyan reálisak, mégis oly álombéli. Hol lehetek? Közelednek felém. Baráti kezüket nyújtják felém, mosolyogva közelednek. Az ég kék. A fű zöld. Ott jönnek. Köztük ott van Ő is. Szeretet, élet, nyugalom, válaszok… Az égen madarak repkednek, a házak valóságosak, én egy padon állok. A szobor, a kórház, a lovarda, ők és én. És ott van Ő. Hol lehetek? Az ismerős levegő, a táj, az emberek oly ismerősek. Álmodom, vagy ébren vagyok? Emlékezz! Érezz! Láss! Eddig vak lehettem. De most látom, már itt vannak mellettem és itt van Ő. A családom. Szeretet, barátság, élet, csapat… Érzem, itt vagyok… otthon vagyok!
2013.11.22. 17:08, Belleth |
Romantikus Balaton
Lágyan hullámzik a Balaton, lassanként simítva végig lábunktól vállunkig egész testünket. Hátunk mögül a kövér Hold gyönyörködik a tihanyi naplementében s hármunk romantikáját meg nem törve csendesen táncol fénye a víz felszínén. Előttünk a nappal utolsó, álmos sugarai ülnek a dombok ormain, hátunk mögött csillagok alatt gitárt penget egy zenész meghitt, szerelmes perceket élesztve az éjszakában. Valahol a parttól messze ifjú lelkek játszadoznak, nevetgélnek. Mi csak lassan sétálunk bele a végtelennek tűnő szerelmes tengerbe hárman kézenfogva, csendesen s a Balaton lágyan hullámzik, lassanként beborítva melegséggel egész lelkünket.
2013.07.22. 17:09, Belleth |
Ébredés emberek, ébredjetek...
Sötétségből hirtelen fényár tör elő, mint mikor tavaszi rózsa rügyei hirtelen kipattannak és mind egy álomszép képpé válik, miközben az élet csak pereg. Minden ébredezik, zajlanak az események, szebbnél szebb csodák keletkeznek, álmok teljesülnek, de valami még mindig alszik. Sötét barlangba zárva alussza téli álmát még májusban is, nem tudja, nem látja az életet... ez nem más, mint az ember. Egyszer-egyszer kinyitja két álmos szemét, de a kép nem jut el a tudatig, nem hallja a madár csiripelését, csak a saját szerencsétlenségét véli felfedezni egy-egy keserves könnycseppben. Az ember, ki tudatot és intelligenciát kapott az égtől, hogy tudjon beszélni, nevetni, csodálni és boldogságtól sírni, mégis állatoknál is jobban csak gyűlöl, bosszul és átkozza a teremtőket.
De ébrednek már a remények, csillagok világlanak az égen, kik nem félnek jót prédikálni, kik nyitoott szemmel és lélekkel csobbannak az élet óriási, lehetőségekkel teli óceánjába. Hol járnak nagy vizeket kavarnak emberek lelkében, kik szemhéjuk miatt nem látják, nem tudják látni, hogy ezeknek a csillagoknak igazuk van. S végül maradnak keserves, búskomor odujukban, mintha minden rendben volna és közben boldogságra szomjazva, vágyakozó tekintettel bámulnak ki az űrbe, vajon honnan szerezhetnének ők is ennyi fényt? Lesz, ki kilép a barlangjából a fényre, de lesznek, kik lázadó lélekkel maradnak, mert jó örök keservben, szenvedések közepette szépen lassan kimúlni...
2013.05.29. 17:11, Belleth |
Az a bizonyos ölelés örökké tart...
Abban az ölelésben benne volt egy élet minden keserve s boldogsága és a szeretet kristálytiszta érzelme. Minden mit valaha jót kaphattam és láthattam, mi szívemet örökké életben tartja. Te nem tudod, hogy azt az embert ölelted, kinél jobban édes szülőd szerethet csak, kinek álma csak a te szemeidet álmodja. Azt az egyetlen embert, kinek - amióta ismer - nem telt még úgy napja, hogy ne gondolt volna rád és éjszakánként könnyes szemmel ábrándodat siratja. Te nem tudhatod, e szív mit érez, hisz nem láthatod lelkemet, mely mindig kész megnyílni neked. Nem értem mitől félsz és miért nem mered érezni ez ölelés igaz szerelmét.
2013.05.10. 17:12, Belleth |
Kis Afgán csillag az égen örökké világítson nékem...
Éjszaka volt már, ébenné vált az ég, s fent a fellegekben ború gomolygott. Angyalok könnyei áztatták a földet, hisz érezték azt, amit én. Velem együtt sírtak kétségbeesetten, félőn, nem tudván mit hoz a holnap és az az utáni év. A tudatlanság rászáradt könnyes arcomra, amit nem moshattam le azóta sem, hisz nem tudhatom, visszajössz-e még. Lehet, már holnap szellemként térsz vissza, hogy felszakítsd régi, szinte beforratlan sebeimet újra, a hírrel; már nem élsz. Félek! Azóta remegek a tudattól, hogy elveszthetlek.
De minden éjjel leszáll hozzám egy csillag. Csak egy parányi pontnak tetszik az égen, mégis számomra ő jelenti a mindent! Minden éjjel kedves hangon szól hozzám, elmondja, hogy még élsz, s talán ez megnyugtat kissé, de nem enyhíti szívem fájdalmát. Nem fogja azt mulasztani semmi sem, míg nem zárhatlak újra karjaim közé, hogy éjszakákon s nappalokon át öleljelek!
2013.05.02. 17:13, Belleth |
|