gróf Bánffy Miklós (1873-1950)

  Az átkosban működő kultúrpolitikusok a „nyugatos” szélbe oltott kortárs giccsparádék közepette formálták a tanulóifjúság tudatát. A Horthy-rendszerhez lojális polituikusokat lefasisztázták, a polgári és nemesi származású költőket, írókat minimum elhallgattatták. Közéjük tartozott gróf Bánffy Miklós, aki nemcsak hatvanezer holdjáról volt ismert, hanem íróként, képzőművészként, külügyminiszterként, valamint az erdélyi magyar kultúra egyik zászlósuraként is megállta a helyét.

Élete

  A történelmi Magyarország egyik legrangosabb családjába tartozott gróf Bánffy Miklós. A család legifjabb képviselőjeként, hatvanezer hold örökösekén született Kolozsváron 1873. december 30-án. Iskoláit szülővárosában és Budapesten végezte, ahol doktori címet szerzett. Már fiatalon ismerője és művelője volt az irodalomnak, a képzőművészetnek és a zenének. Kitűnő nyelvérzéke végett több nyelven beszélt.
  Szabadelvűként 1901-től képviselő, 1906-tól Kolozs vármegye főispánja. A politika hétköznapjai mellett „Kisbán Miklós” néven írta műveit. A magát pacifistának tartó Bánffy Miklós kapta meg a feladatot, hogy megrendezze IV. Károly koronázási ünnepségén. A ceremónián felvonultatta a már javávan folyó háború hadirokkantjait is, amivel nem szerzett jó pontot a felső körökben. Megmenekülvén az udvari feladatoktól, bonchidai kastélyába távozott. Mivel ekkorra már túl volt két színművön, és jelentek meg novellái, az arisztokraták művésznek tartották, a művészek pedig arisztokratának. A trianoni Magyarországnak szüksége volt kapcsolatrendszerére, bár kortársai nem értették, sőt elítélték azt a képességét, hogy mindenkivel tudott közös nyelven beszélni.
  Gróf Bethlen István kormányában 1921. április 14-től a külügyi tárca felelőse, mely a kormány munkájával elégedetlenkedők miatt 1922. december 19-én véget ért.
  1926-ban hazautazott Erdélybe. Román állampolgárságot megkapva, otthon vetette be tudását, befolyását, vagyonát az erdélyi magyar kultúra érdekében. Vagyona révén támogatott több, a magyar kultúrával és gazdasággal foglalkozó civil szervezetet. Az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokaként szerepe volt abban, hogy a magyar egyházi iskolák megmaradjanak. Szerkesztette az Erdélyi Helokont és folytatta az írást, amelyek közül néhány olasz és francia nyelven is megjelent. Grafikáival hozzájárult Tamási Áron műveinek színvonalához. Az Erdélyi Szépműves Céh több kiadványát az ő rajzai díszítik. Nyomdát tartott fenn és az Ellenzék napilapot is. Észak-Erdély visszacsatolása után a felsőház tagja lett. 1943-ban Bukarestben tárgyalt az ottani németellenes körökkel, ezért a németek felgyújtották bonchidai kastélyát. A békés megoldás útját járva próbálta Horthyt rábeszélni a fegyverszünetre. A háború után továbbra is termékeny irodalmi munkát végez. Azonban a román nemzetiségpolitika rosszabbra fordulásával elfogyott a levegő körülötte. Magyarországra költözött, ahol a demokratikus erők felszámolása javában zajlott a szovjet fegyverek árnyékában. 1950. június 6-án halt meg Budapesten, nagy nyomorban, elfedve.

Főbb művei

• Naplegenda (színmű, 1906)
• A nagyúr (színmű, 1913)
• Az erősebb (színmű, 1918)
• Maskara (színmű, 1926)
• Reggeltől estig (regény, 1928)
• Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja (regény, 1931, saját rajzaival és könyvdíszeivel)
• Martinovics (színmű, 1932)
• Emlékeimből (1932)
• Az Erdélyi Trilógia: Megszámláltattál… (1934), És híjjával találtattál (1937), Darabokra szaggattatol (1940)
• Huszonöt év (memoár, 1993)
• Rajzok: Fresques et fresques (1922)

Bárdos Artúr: Bánffy Miklós díszletei, Nyugat (részlet)

„Meg kell állapítani, hogy egy idő óta az Operaházban és a Nemzeti Színházban látjuk végre nemcsak a legdrágább, hanem a legmaibb és legművészibb díszleteket is. A két öreg, nehézlépésű állami színház ebben most elöl jár, legelöl.
Bizonyára nem tévedünk, hogyha ezt a lényeges és pontosan ennek a szezonnak a kezdete óta megállapítható változást – melynek különösen az Operaház legszebb sikereit köszönheti – gróf Bánffy Miklós legszemélyesebb közreműködésének tulajdonítjuk…
Ennek az arisztokratának, úgy látszik, szabad művésznek lennie, egyrészt mert engedelmünk nélkül is, születésénél fogva az, másrészt, mert semmi másban, csakis művészet dolgában látszik érzékenyül arisztokratának.”

Ady Endre: Kisbán Miklós könyve („A haldokló oroszlán”), Nyugat (részlet)

„Kisbán Miklós „Naplegendá”-járól én írhattam annak idején majdnem legelsőnek s nem bántam meg azóta, hogy megdicsértem akkor e Kisbánt. Tudtam, hogy e Kisbán gróf Bánffy Miklós s fájdalmas örömmel írhattam meg azt is, mennyivel különb, fogékonyabb, kultúrásabb a jó magyar mágnás a pökhendi szolgabíró-fajnál. Azóta Bánffy-Kisbán valahogyan finomabban, mûvészibben éli azt az életet, amely miatt Bölöny intendáns öreg édes apja komédiásnak csúfolta a fiát. De e novellás könyve azt mutatja, hogy az íróság megmaradt szerelmének, örök, tehát szent bolondságának s hogy szeretne komolyak által is komolyan vétetni.”

Bánffy Miklós gróf: Erdélyi történet. És hijjával találtattál… I. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934. 165-166.

„Abády a nagyvendéglő felé indult. Jó darabocska út. Mentében a Jópál sorsán gondolkozott el.

  Nem is egyéni az. Magyar sors. Magyar vétek. Mennyien vannak a hozzá hasonlók! Tömérdek tehetség, akik első rugaszkodással a világ legnagyobbjai közé sorakoznak, de abbahagyják, lemondanak mindenről, éppen olyan könnyen, ahogy oda jutottak.  – Az érvényesülésért nem küzdenek, ez nem érdekli őket, vagy csak rövid ideig. Az első nehézségnél abbahagyják, mintha nem is a külső sikerért harcoltak volna, inkább csak maguknak akarnák bizonyítani, hogy ők is tudnák, ha nekifognának.

  – A sok név közül találomra ezek ötlöttek Bálint eszébe. – Az első ilyen és legkiválóbb Bólyai János. Huszonegy éves korában a legnagyobbat adja és azután nem is próbálkozik semmivel. Teleki Samu, az Afrikautazó, az utolsó nagy felfedezője e világrész járatlan vidékeinek, és aki még az útját sem írja meg, Absolon Miklós, aki Lhasszában jár, de csak humoros történeteket mesél róla, Szinyei-Merse Pál, aki az első plainairista festő a világon, de lemond a festésről és tizenöt évig ecsethez sem nyul. Laczók Tamás, akinek Algier-ben tér nyílik világraszólót alkotni, de ott hagy mindent, hazajön és idehaza rongy vicinális vonatokat trasziroz…

  Van valami nirvánás lemondási hajlam mindenkiben, valami keleties nembánomság a hírnév és siker a iránt, amellyel eldobják maguktól mindazt, amiért évekig küzdöttek, és maguk lépnek le a Parnassusról valami kis sértődöttség vagy csalódottság ürügye alatt, néha anélkül is, hogy bár okot keresnének vagy adnának. – Tán a magyar virtusnak a másik oldala ez.

  Virtus megbizonyítani: ezt is tudnám én! – és ennyi elég is, több nem is kell és majdnem virtus odacsapni mindazt, amiért virtuskodott. Valóban nemzeti ősjellem, Toldi Miklós, aki pár hónap alatt legyőz mindenkit rengeteg baj között, aztán fogja magát, hazamegy kúriájába és öreg koráig ki sem bújik onnan.”