Sötétségből hirtelen fényár tör elő, mint mikor tavaszi rózsa rügyei hirtelen kipattannak és mind egy álomszép képpé válik, miközben az élet csak pereg. Minden ébredezik, zajlanak az események, szebbnél szebb csodák keletkeznek, álmok teljesülnek, de valami még mindig alszik. Sötét barlangba zárva alussza téli álmát még májusban is, nem tudja, nem látja az életet... ez nem más, mint az ember. Egyszer-egyszer kinyitja két álmos szemét, de a kép nem jut el a tudatig, nem hallja a madár csiripelését, csak a saját szerencsétlenségét véli felfedezni egy-egy keserves könnycseppben. Az ember, ki tudatot és intelligenciát kapott az égtől, hogy tudjon beszélni, nevetni, csodálni és boldogságtól sírni, mégis állatoknál is jobban csak gyűlöl, bosszul és átkozza a teremtőket.

De ébrednek már a remények, csillagok világlanak az égen, kik nem félnek jót prédikálni, kik nyitoott szemmel és lélekkel csobbannak az élet óriási, lehetőségekkel teli óceánjába. Hol járnak nagy vizeket kavarnak emberek lelkében, kik szemhéjuk miatt nem látják, nem tudják látni, hogy ezeknek a csillagoknak igazuk van. S végül maradnak keserves, búskomor odujukban, mintha minden rendben volna és közben boldogságra szomjazva, vágyakozó tekintettel bámulnak ki az űrbe, vajon honnan szerezhetnének ők is ennyi fényt? Lesz, ki kilép a barlangjából a fényre, de lesznek, kik lázadó lélekkel maradnak, mert jó örök keservben, szenvedések közepette szépen lassan kimúlni...