Mint halálos ágyába száműzött lélek, próbálom nap-mint nap átgondolni éltem apró pillanatait és nagy döntéseit. Figyelmem olykor megakad egy-egy gondolaton vagy érzelmen, amik lehetnek jók is, rosszak is, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy így kellett lennie. Hisz a fájdalmak a tanítóim, az érzelmek a lelkem életjelei. Nincs mit megbánnom az életben, minden azért történik, hogy okuljak belőle. Megbocsátás sincs elmaradott, hisz megbocsátottam már mindenkinek. Ellenségeim vannak és néhányan azért utálnak, mert fájdalmat okoztam nekik. Mindig próbáltam megértő lenni és támogatni másokat céljaik elérésében. Hát nem értem. A halálos ágyamon én majd köszönetet szeretnék mondani ezért a csodás életért, amit kaptam! Ha egyszer hirtelen elköltöznék a Földről, azt szeretném, hogy a világ a mosolyomra emlékezzen és arra, hogy éltem és nem hiába. És áldott temetőm legszebben virágzó keresztjében síromra név helyett ennyit írjanak:

"Itt nyugszik virágoknak dalnoka,
Mosolyogj rá s vidáman lépj tova!"